Adni...

Na ezen szétröhögtem magam. Akárhány szakkönyvet, személyiségfejlesztő könyvet, vajákos könyvet, spirituális könyvet elolvastam, akárhány embertől tanácsot kértem, folyton azt hallottam, olvastam, hogy "ahhoz, hogy a saját életedet jobbá tudd tenni, tedd jobbá a másokét", meg "az kap aki előtte ad" meg ilyen baromságokat. Hát könyörgöm, ha valaki annyira a padlón van mint én akkor az mit adjon??? (Most tekintsünk el attól az aprócska ténytől - erről majd még lesz szó később -, hogy azért az agyammal pontosan tudtam, hogy vannak nálam is sokkal rosszabb helyzetben lévők. Ezt az ember aggyal tudja, de a lelke mélyén mégis úgy érzi, hogy ő maga van a lehető legrosszabb helyzetben.)

Szóval befogadtam ezt a sok jótanácsot, és úgy gondoltam, hogy a hajamra kenhetem őket. Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben, hogy adjak bárkinek bármit. Jó, talán egy kiflicsücsköt a hajléktalanoknak, de azzal azért nem sokat jobbítok az életükön. Persze, tudtam, hogy nem feltétlenül kell itt anyagi dolgokra gondolni.

Tudtam, hogy amire a legnagyobb szükségem lenne, amit legjobban szeretnék kapni, az az optimizmus, a jókedv. Az nem kerül pénzbe, azt csak úgy lehet kapni bárkitől. Feltéve, ha ki tudom provokálni, hogy adjon. Na de azt csak visszaadni tudják - egy morcos, depressziós ember a legritkább esetben kap mosolyokat "csak úgy". Úgyhogy kitaláltam, hogy eljátszom, mintha vidám lennék. Hú, ez egy nagy felismerés volt, kicsit gyakoroltam a tükör előtt -baromi nehezen ment, komolyan, rendesen meg kellett erőszakolni magam, hogy legalább úgy nézzek ki, mintha épp mosolyognék - aztán rohantam is a CBA-ba mielőtt elmúlik, vettem egy kiflit és odaálltam a legendásan morcos, életunt pénztárosnő elé. És rámosolyogtam. Ő meg keresztülnézett rajtam. Akkor mondtam neki, hogy milyen kedves a hangja. Erre felcsillant valami a szemében. Akkor mondtam még pár kedvességet neki, valami vicces is elhangzott, és mire beraktam a kiflit a hátizsákba, már mosolygott. Hú,mondom magamnak, ez működik!!!! Marha nehéz volt, abban a 3 percben legalább ötször akartam visszaesni a búskomorságba, de sikerült! És majdnem addig amíg hazabaktattam, jókedvem volt. Elmúlt, persze, viszonylag gyorsan - de megmaradt az az érzés, hogy ha nagyon akarom, kontrollal rendelkezem az érzéseim felett. Ha csak indirekt módon is, ha csak színjáték által is, de meg tudom változtatni a rossz hangulatomat, szándékosan, akarattal. Bár az általános állapotomon nem javított, egy fénysugár felcsillant a felhők között.

Sokszor nem ment. Sokszor arra sem tudtam rávenni magam, hogy ránézzek a pénztárosra, sokszor az eleve vidám embereket is lelomboztam. De amikor éreztem magamban egy kis lelkierőt, erőltettem. Ki akartam jutni a sötétből, és emlékeztem arra az első fénysugárra. Aztán észrevettem, hogy egyre könnyebben megy. Egyre inkább sportot űztem abból, hogy mosolygós arcokat hagyjak magam mögött - bármilyen hangulatban is vagyok. És egyre többször éreztem, hogy nem kell színlelnem. Egyre többször éreztem, hogy a jelenlétem jó hatással van másokra. Egyre többször éreztem, hogy vidám emberekkel vagyok körülvéve, hogy a világ lényegében szép. 

A problémáim nem oldódtak meg - de legalább már kezdtem jól érezni magam a bőrömben...