Adni...

Na ezen szétröhögtem magam. Akárhány szakkönyvet, személyiségfejlesztő könyvet, vajákos könyvet, spirituális könyvet elolvastam, akárhány embertől tanácsot kértem, folyton azt hallottam, olvastam, hogy "ahhoz, hogy a saját életedet jobbá tudd tenni, tedd jobbá a másokét", meg "az kap aki előtte ad" meg ilyen baromságokat. Hát könyörgöm, ha valaki annyira a padlón van mint én akkor az mit adjon??? (Most tekintsünk el attól az aprócska ténytől - erről majd még lesz szó később -, hogy azért az agyammal pontosan tudtam, hogy vannak nálam is sokkal rosszabb helyzetben lévők. Ezt az ember aggyal tudja, de a lelke mélyén mégis úgy érzi, hogy ő maga van a lehető legrosszabb helyzetben.)

Szóval befogadtam ezt a sok jótanácsot, és úgy gondoltam, hogy a hajamra kenhetem őket. Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben, hogy adjak bárkinek bármit. Jó, talán egy kiflicsücsköt a hajléktalanoknak, de azzal azért nem sokat jobbítok az életükön. Persze, tudtam, hogy nem feltétlenül kell itt anyagi dolgokra gondolni.

Tudtam, hogy amire a legnagyobb szükségem lenne, amit legjobban szeretnék kapni, az az optimizmus, a jókedv. Az nem kerül pénzbe, azt csak úgy lehet kapni bárkitől. Feltéve, ha ki tudom provokálni, hogy adjon. Na de azt csak visszaadni tudják - egy morcos, depressziós ember a legritkább esetben kap mosolyokat "csak úgy". Úgyhogy kitaláltam, hogy eljátszom, mintha vidám lennék. Hú, ez egy nagy felismerés volt, kicsit gyakoroltam a tükör előtt -baromi nehezen ment, komolyan, rendesen meg kellett erőszakolni magam, hogy legalább úgy nézzek ki, mintha épp mosolyognék - aztán rohantam is a CBA-ba mielőtt elmúlik, vettem egy kiflit és odaálltam a legendásan morcos, életunt pénztárosnő elé. És rámosolyogtam. Ő meg keresztülnézett rajtam. Akkor mondtam neki, hogy milyen kedves a hangja. Erre felcsillant valami a szemében. Akkor mondtam még pár kedvességet neki, valami vicces is elhangzott, és mire beraktam a kiflit a hátizsákba, már mosolygott. Hú,mondom magamnak, ez működik!!!! Marha nehéz volt, abban a 3 percben legalább ötször akartam visszaesni a búskomorságba, de sikerült! És majdnem addig amíg hazabaktattam, jókedvem volt. Elmúlt, persze, viszonylag gyorsan - de megmaradt az az érzés, hogy ha nagyon akarom, kontrollal rendelkezem az érzéseim felett. Ha csak indirekt módon is, ha csak színjáték által is, de meg tudom változtatni a rossz hangulatomat, szándékosan, akarattal. Bár az általános állapotomon nem javított, egy fénysugár felcsillant a felhők között.

Sokszor nem ment. Sokszor arra sem tudtam rávenni magam, hogy ránézzek a pénztárosra, sokszor az eleve vidám embereket is lelomboztam. De amikor éreztem magamban egy kis lelkierőt, erőltettem. Ki akartam jutni a sötétből, és emlékeztem arra az első fénysugárra. Aztán észrevettem, hogy egyre könnyebben megy. Egyre inkább sportot űztem abból, hogy mosolygós arcokat hagyjak magam mögött - bármilyen hangulatban is vagyok. És egyre többször éreztem, hogy nem kell színlelnem. Egyre többször éreztem, hogy a jelenlétem jó hatással van másokra. Egyre többször éreztem, hogy vidám emberekkel vagyok körülvéve, hogy a világ lényegében szép. 

A problémáim nem oldódtak meg - de legalább már kezdtem jól érezni magam a bőrömben...

Nehéz kérdés :)

Nemrég egy beszélgetés során megelégeltem, hogy az ismerősöm folyton a dolgok rossz oldalát nézi. Borzasztó rosszul érezte magát szegénykém a világban - és borzasztó rossz volt hallani, mennyi minden rossz neki. Mikor felvetettem, hogy talán esetleg nézhetné a dolgok szebbik oldalát is, csak annyit mondott: "Könnyű neked, te alapból olyan optimista vagy!"

Az lehet, hogy akik alapból "olyan optimisták" azoknak valóban könnyű. Én nem voltam az sosem. Megdolgoztam érte, hogy az legyek, és persze ezáltal valóban könnyebb az életem. És úgy gondoltam, megosztom ezzel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat - hátha akad, aki kedvet kap hozzá, hogy jobbítson az életén a körülményektől függetlenül.

Sikerült az életem első néhány évtizedét úgy leélnem, hogy bár a körülményeim egyáltalán nem voltak rosszak, én rosszul éreztem magam a bőrömben. És tényleg baromira irigyeltem azokat akik (látszólag) született optimisták. Akik mindenben meglátják a jót, akik a körülmények vasmarkában is észre tudják venni a kis virágot, akik a padlóra ütve is el tudnak gyönyörködni az ott mászkáló hangya tevénykenységében, akiknek egy jó naphoz elég, ha észrevesznek egy kis virágot, egy csillámló vízcseppet.

Aztán egy szép napon következetes pesszimizmusom meghozta gyümölcsét, és olyan körülmények között találtam magam, hogy a hátralévő puszta létezésem létjogosultsága is megkérdőjeleződött előttem. Hosszú ideig tipródtam, mi módon lehetne a földi pályafutásomat lezárni, de sajnálatosan nem találtam olyan megoldást, ami nem lett volna durva kiszúrás azokkal, akiknek még fontos lehetek. És jobb pillanatokban bejött az a gondolat is, hogy minden pesszimizmusom ellenére addig is történtek jó dolgok velem - mi van, ha még jobbak várnak rám? Hagyjam elszalasztani?

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy úgy, ahogy addig ment, nem mehet tovább. Nem élhetek tovább sötétben, magamba fordulva, mindennek a rossz oldalát nézve. Át akarok kelni az olyannyira irigyelt optimisták táborába. Fogalmam sem volt, hogyan, de tudtam, hogy érdemes foglalkozni a dologgal.

Ennek az útnak a tapasztalásairól fogok mesélni.